Az öreg malom egyik sarkában, a lisztes ládában élt egy lisztkukac. Kíváncsiságból egyszer kimászott a láda szélére és hangosan megszólalt:
- Ki az, aki a búzából lisztet őröl? Meg akarom neki köszönni.
- Buta kérdés – szólalt meg azonnal a malomkő. – Természetesen, én.
- Nagyon tévedsz! – nyikordult meg a fogaskerék. – A tengelyt, amelyen te forogsz, én forgatom. Ez azt jelenti, hogy a lisztet én őrlöm.
- Na, és a fogaskerék mire van felszerelve? – szólalt megy a tengely. – Te magad is emlegetted az előbb. Énrám. Szóval, én őrlöm a lisztet!
Most a malom vitorlái is beleszóltak a vitába:
- Ha mi nem forognánk, állna minden. Mi hajtjuk az egész szerkezetet. Tehát a búzából a lisztet mi őröljük.
Meghallotta ezt a vitát a szél. Mérgében dühöngeni kezdett. Még ilyet! Hogy a malom vitorláié az érdem! Ha a szél nem fújná a vitorlát, tudna-e forogni? Olyan eszeveszett fújásba kezdett hamarjában, hogy a malom vitorlái megindultak és a malom szinte recsegett-ropogott a nagy mozgásban.
Észrevette a molnár, hogy mi történt és egy kézmozdulattal leállította a vitorlát. Abbamaradt a forgás, leállt a malomkő és az egész szerkezet.
A molnár megolajozta a tengelyt, a ládából a vízbe dobta a maradék lisztet – a kukaccal együtt -, új búzát öntött a garatba és megindította a malmot. A vitorlák ismét mozgásba kezdtek, dolgoztak a kövek és a zsákba frissen őrölt liszt hullott.
Így már jobb – gondolta magába -, aztán rendre intette a vitatkozókat:
- Dolgozzatok rendesen, hiszen együtt őrlitek liszté a búzát, és nem a kukacnak, hanem az embereknek.
Azzal a molnár elment haza, ebédelni.