Élt egyszer egy erdőben egy büszke szarvas.
Ez a szarvas minden szarvasnál fürgébb volt; úgy tudott futni, hogy soha semmilyen vadászkutya még csak a nyomába se ért; s nem volt az a sebes sodrú patak, melyen könnyedén át ne szökkent volna. Mintha repülne, úgy vitte a lába; de ő nem a lábára volt büszke, hanem ágas-bogas agancsára.
Volt az erdőben a tisztás szélén egy forrás; mohos sziklából csobogott, s a szikla alatt, mielőtt továbbcsörgedezett volna, kis tavacskává gyűlt a kristálytiszta víz. Olyan volt ez a kis tó, mint egy tükör, és a szarvas, mikor inni ment; mindig elidőzött a partján. Sokáig nézegette magát a víz tükrében; nézte dús, királyi agancsát, nézte vékony, inas, göbös lábát, és így tűnődött:
“Milyen szép a fejem ezzel a pompás agancskoronával! Gyönyörű dísz ez; és a hegye a legsűrűbb bozótból is kilátszik; nincs olyan bokor, amelynél, ha a nyakam kinyújtom, magasabb ne volnék. Agancsom miatt igazán megérdemelném; hogy én legyek az állatok királya.”
Nem győzte csodálni pompás agancsa tükörképét a tóban. Ám ahogy a víz tükrében lábát is megpillantotta, nyomban elkedvetlenedett.
“Igen, bízvást az állatok királya lehetnék – gondolta keserűen -, ha nem ilyen piszkafa lábakon állnék. Ez az én bánatom, ez az én szégyenem; csúfságom ez a pókos, pipaszár láb, és még csak meg se szabadulhatok tőle!”
Ahogy így kesereg, rezzen a bokor, és a tisztás szélén megjelenik egy kopó. Nézi a szarvast, csahol egyet; távolból, mint a visszhang, felel a többi kopó csaholása. A szarvas fölriadt, azon nyomban megfeledkezett minden keserűségéről, átszökkent a tavacskán, s mint a nyíl, nekiiramodott a tisztás túlsó felén az erdőnek, és eltűnt a sűrűben.
A kopó se volt rest, vad csaholással utána vetette magát.
A szarvas hátrapillantott, látta, hogy üldözik, nem is egy kopó már, hanem mögötte, kissé elmaradva, egy egész falka.
Nem ijedt meg; friss, táncos ugrásokkal, szinte ingerkedve menekült a csapáson. A szálerdő véget ért, sűrűbb irtás következett. A szarvast itt is könnyedén vitte a lába, agancsa azonban minduntalan beleakadt az alacsonyabb ágakba. A zsenge ágakat még egy rántással letörte, de az erősebbekből már alig bírta kiszabadítani magát. Futása meglassúdott, és már hallotta maga mögött a kopók lihegését:
“Ó, jaj – gondolta -, milyen ostoba voltam! Lábamat átkoztam, pedig az megmentené életemet, s agancsomra voltam büszke, pedig most az okozza siralmas vesztemet!Nemcsak azt kell becsülnünk, ami díszünkre, hanem azt; ami hasznunkra válik most saját káromon tanulom meg ezt a bölcsességet, akkor, amikor már késő.”
Miért alszik a medve télen? |
Mi gyávább a nyúlnál |
A róka mint pásztor |
A szarvas aki magát csodálta |
A kincset érő drága cicák |
A teve meg az egér |
A bátor tengelice |
A csökönyös kiselefánt |
Az ostoba és a furfangos |
A tulipánná változott királyfi |
A cinke meg a szél |
A kék sakál |
Palkó és a szamara |
A nyúl és az elefánt |
Az oroszlánfejű szamár |
A kakas gúnyája |
A kovács és a sárkány |
Rókáné asszony keresztelői |
Kinek szól a kakukk |
Az „aranykezű” cipészmester |
A három vándorlegény |
A csuka büntetése |
A fekete madár |
A bugyelláris, a pipa meg a ... |
A fecskék |
A csillagruha |
A gazdag szegénysége |
Mese az eltévedt kisverébről |
A bűvész és a lány |
A mosómedve meg a csiga |
A bajkeverő menyét |
Tükrös Kata |
Kutya-macska barátság |
Civakodás |
A gombakirály |
Borsószem-hercegkisasszony |
Cinegenaptár |
A kisegér nagy utazása |
A kacsa meg a kígyó |
A molnár, a fia meg a szamár |
A bűvös ásó |
Mese a tündérfeleségről |
A három kismalac |
A kecskegida és a farkas |
A nyúl meg a tavaszi hó |