Ált az erdőszélen egy hatalmas cserfa. Legfelső ágán fészkelt a sas, tövében pedig egy vaddisznó rendezkedett be, ott hozta világra kölykeit.
Egy idő múlva a sas fészkében is kikeltek a tojások. Fönn a fészekben a kis sasok sipogtak, lenn a fa tövében a kis vadmalacok szuszogtak. Így éltek sasék is, vaddisznóék is nyugalomban a házban, barátságban, békességben. De csak addig míg közéjük nem költözött a menyét.
Volt a fa derekán egy üreg, ide költözött be, innét sandított föl a sas fészke, hol le a vaddisznótanya felé, és epés, alattomos szívének sehogy sem tetszett ez a nagy békesség.
Egy szép napon gondolt egyet, kibújt odújából, fölkúszott a fán, egészen a sasfészekig.
Azt mondta a sasnak:
– Nagy veszély fenyeget téged is, engem is; de téged mégis csak nagyobb, mert te magasabban lakol. Az a sötét lelkű vaddisznó egyre túrja lent a földet, ki akarja dönteni a fát, hogy fölfalhassa a kicsinyeinket.
A sas hitt az ármányos menyét szavának.
- Köszönöm a figyelmeztetést – mondta. – Majd résen leszek.
A menyét visszakúszott az odújába, várt egy ideig, aztán ismét előmászott, és lekúszott a vaddisznóhoz.
Azt mondta:
– Nagy veszély fenyeget téged is, engem is; de téged mégis csak nagyobb, mert én odúban lakom, a te házad viszont nyitva van. Az a galád sas csak arra vár, hogy kitedd a lábadat innét; akkor aztán lecsap, és elragadja a kicsinyeidet.
A vaddisznó is hitt a menyétnek.
– Köszönöm a figyelmeztetést – mondta. – Majd résen leszek.
A menyét attól fogva csak éjjel járt el hazulról, a sötétség leple alatt, úgyhogy se a sas, se a vaddisznó nem vette észre. Nappal az odújában lapult, s úgy tett, mintha rettegne, félne; néha kisandított, fölnézett, lenézett, aztán rémülten visszakapta a fejét.
A sas meg csak ült, ült odafönn a fészkén; a vaddisznó pedig csak feküdt, feküdt a fa tövében; mindketten őrizték a fiaikat, és az egyik sem mert kimozdulni az otthonából. De így aztán nem tudták etetni a családjukat, és a sasfiókák is elpusztultak, meg a vadmalacok is.
Erre a sas más vidékre költözött onnét, és elcammogott szomorúan más vidékre a vaddisznó is. Egyik a másikat hibáztatta, ahelyett, hogy mindkettő a saját ostoba hiszékenységét átkozta volna.
Mert menyéték csak erre vártak; már is ott lakmároztak ez elhagyott fészken, elárvult vackon.
A bajkeverő menyét |
Tükrös Kata |
Kutya-macska barátság |
Civakodás |
A gombakirály |
Borsószem-hercegkisasszony |
Cinegenaptár |
A kisegér nagy utazása |
A kacsa meg a kígyó |
A molnár, a fia meg a szamár |
A bűvös ásó |
Mese a tündérfeleségről |
A három kismalac |
A kecskegida és a farkas |
A nyúl meg a tavaszi hó |
Miért alszik a medve télen? |
Mi gyávább a nyúlnál |
A róka mint pásztor |
A szarvas aki magát csodálta |
A kincset érő drága cicák |
A teve meg az egér |
A bátor tengelice |
A csökönyös kiselefánt |
Az ostoba és a furfangos |
A tulipánná változott királyfi |
A cinke meg a szél |
A kék sakál |
Palkó és a szamara |
A nyúl és az elefánt |
Az oroszlánfejű szamár |
A kakas gúnyája |
A kovács és a sárkány |
Rókáné asszony keresztelői |
Kinek szól a kakukk |
Az „aranykezű” cipészmester |
A három vándorlegény |
A csuka büntetése |
A fekete madár |
A bugyelláris, a pipa meg a ... |
A fecskék |
A csillagruha |
A gazdag szegénysége |
Mese az eltévedt kisverébről |
A bűvész és a lány |
A mosómedve meg a csiga |