Iszonyú tél volt. Farkasordító hideg. Viharos szél kavarta a havat, egyik-másik madár röpében fagyott meg. A rémült madarak a falu templomának eresze alá gyűltek: az erdőben már nem lehetett kibírni.
Mindegyik sírt, jajongott, annyira fázott. Akkor a sas, a madarak királya így szólt:
- Nincs mit tennünk, tüzet kell lopnunk valahol. Az emberek az égből lopták a tüzet. Megtehetjük mi is.
- Helyes! Jól beszél! Igaz! Bölcs beszéd! – csiripelték, csipogták, károgták, vijjogták mindenfelől az összesereglett madarak.
Igen ám, de ki lopjon tüzet az égből? A sas azt bizonygatta, hogy ő király, ő nem lophat. A nagy madarak mindenféle kibúvót kerestek: egyiknek lefagyott a szárnya, a másik sántít a bal lábára, a harmadiknak hiányzik egy farktolla, a negyediknek… már nem is tudom, mi baja volt.
A sas úgy döntött, hogy valamelyik apró madárnak kell erre a nagy feladatra vállalkoznia.
De a pinty azt mondta, hogy ő csak énekelni tud, lopni nem. A többi is mondott valamit, hogy ne neki kelljen mennie.
Akkor előállt a tengelice, és félénken mondta:
- Én szívesen elmegyek, csak ne veszekedjetek.
El is indult. Szállt egyenesen föl az égbe, szállt sokáig, végre a nap közelébe ért. Majd megsült szegény, de nem nyugodott addig, míg egy tüzes napsugarat a csőrébe nem fogott. Majd megvakult a fénytől, a tolla pedig leperzselődött a forróságtól. De nem hagyta magát, vitte a didergő föld felé a napsugarat.
A madarak gyülekezete már messziről érezte, hogy közeledik a tengelice az égi tűzzel. Érezték mindnyájan, mert enyhe szellő lebbent, világosabb lett a mennybolt, csöpögni kezdett az eresz, megrokkant a hó. Mire a tengelice leért a földre, már nyílni kezdett a hóvirág, és a fű is nyújtogatta friss zöldjét az ég felé.
A madarak nagy örömükben, hogy nem kell már fagyoskodniuk, észre sem vették a tengelice csupaszságát. Csak a szarka látta meg.
Menten csörögni kezdett, a többi madár meg csúfondárosan nevetett a bátor tengelicén. Ám a kis madarak köréje gyűltek, és gyorsan felöltöztették. A pirók is adott neki egy tollat, a sárgarigó is. A feketerigó sem sajnált tőle egy farktollat, a vörösbegy pedig sapkát adott neki.
Alig akadt madár, aki ne ajándékozott volna legalább egy kis tollpihét a hős madárnak, aki megmentette őket a fagyhaláltól. Végül pedig, mikor már szépen felöltöztették, zengő kórusban dicsérték meg tettét.
Azóta a tengelice minden tél végén lehozza csőrében a napsugarat, és tavasz lesz a földön. És azóta olyan furcsa a ruhája: bíborszínű a sapkája, és folt hátán folt a köpönyege.
A teve meg az egér |
A bátor tengelice |
A csökönyös kiselefánt |
Az ostoba és a furfangos |
A tulipánná változott királyfi |
A cinke meg a szél |
A kék sakál |
Palkó és a szamara |
A nyúl és az elefánt |
Az oroszlánfejű szamár |
A kakas gúnyája |
A kovács és a sárkány |
Rókáné asszony keresztelői |
Kinek szól a kakukk |
Az „aranykezű” cipészmester |
A három vándorlegény |
A csuka büntetése |
A fekete madár |
A bugyelláris, a pipa meg a ... |
A fecskék |
A csillagruha |
A gazdag szegénysége |
Mese az eltévedt kisverébről |
A bűvész és a lány |
A mosómedve meg a csiga |
A bajkeverő menyét |
Tükrös Kata |
Kutya-macska barátság |
Civakodás |
A gombakirály |
Borsószem-hercegkisasszony |
Cinegenaptár |
A kisegér nagy utazása |
A kacsa meg a kígyó |
A molnár, a fia meg a szamár |
A bűvös ásó |
Mese a tündérfeleségről |
A három kismalac |
A kecskegida és a farkas |
A nyúl meg a tavaszi hó |
Miért alszik a medve télen? |
Mi gyávább a nyúlnál |
A róka mint pásztor |
A szarvas aki magát csodálta |
A kincset érő drága cicák |